1.Remény ♥

Most itt vagyok. Ülök az ágyam előtt bambán bámulva ez előttem lévő tárgyakat, miközben a hátamat az ágynak támasztom. A szemüvegemen meg-megcsillannak az ablakon átszűrődő napsugarak. Néma csend van a lakásban, csak az órák ketyegését hallani, egyedül vagyok itthon. Érzem, egyre jobban nyomja a hátamat az ágy, de meg sem mozdulok, nincs erőm. Könnyek gördülnek le az arcomon, amit a nadrágom anyaga gyorsan fel is szív. Eltünteti a nyomokat. Sebezhető vagyok. Tudom, fel kell állnom, és tovább lépnem. Tudom mi a helyes út, de tovább kell állnom, s tennem ez ellen valamit. Vissza akarom kapni a régi életem, hiszen boldog voltam, és lelkileg erős. Azt éreztem, fontos vagyok mások számára, és ők is fontosak voltak nekem. Vannak emberek, akik lelket öltenek belém, de én már nem vagyok ugyan az. Egy gödör mélyén rekedtem, a barátaim próbálnak nekem segíteni, kimászni, de én mit sem törődök velük, csak magamra figyelek, hogy ki szeretnék jutni a fogságból. Fájdalom gyötör. Régen azért nevettem, mert boldog voltam, most azért, hogy álcázzam, gyenge vagyok, olyan nehéz mindig mosolyogni, de az emberek nem láthatják az igazi arcod, mert ha látnak sírni, tudják gyenge vagy. Ilyenkor vagyunk a legsebezhetőbbek, és ha módjukban áll, ki is használják ezt a helyzetet. Most észrevettem, hogy vannak emberek, akik segíteni akarnak nekem. Az ő segítségük nélkül nem lennék képes kimászni, így hát mikor nyújtják kezüket, én, viszont fogom, talán együtt sikerülhet kimászni az árokból. Minden este úgy feküdtem le, s úgy csuktam be szemem, hogy azt kívántam, bárcsak ne kelnék fel többet. De még mindig itt vagyok, és győzni akarok, hiszen a boldog emlékekből merítek erőt, úgy gondolom, eljött az idő. Változtatok. Érzem az egész testembe visszatér az erő, és az élni akarás. Elhatároztam magam. Véghez viszem, mert képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Könnyeim elapadtak, szemem újra ragyog, a szám már ismét mosolyog. Reményt kaptam. Hiszem, hogy újra boldog lehetek. Itt az idő, a saját kezembe veszem sorsomat. Most az emlékek motiválnak, hogy múlt, az újra lehet a jelen, s maga a remény!